Állandó oldalak

2013.04.09. 18:01 Rizmayer Katalin

18 év munkatábor és száműzetés után...

Címkék: Mathejka Jánosné Arvale Rita Vujovits Radomirné Arvale Liza

Mathejka Jánosné (Arvale Margit - Rita) levele Rákosi Mátyáshoz 1955 júniusában

2013-04-17 14.20.44_c.jpg

Rita a gyerekeim dédnagyanyjának (Vujovits Radomirné Arvale Erzsébet - Liza) a testvére. Ezt a levelet néhány héttel az után írta, hogy hosszú távollét után Magyarországra érkezett. 1918-től aktívan részt vett a kommunista mozgalmban, majd az üldöztetések elől 1926-ban a Szovjetunióba emigrált. Moszkvában végig pártvonalon dolgozott, a nagy tisztogatások idején ellenforradalmi tevékenység és kémkedés vádjával letartóztatták. Hasonló alaptalan vádakkal számtalan családtagját is lefogták, sokan közülük - többek között férje is - a fogságban haltak meg. Rita tíz évet urali munkatáborokban (1937 december - 1947 november), hetet pedig szibériai száműzetésben töltött (1948 november - 1955 március). Szabadulása után, amint tehette, rögtön Budapestre utazott, ahol a Szovjetunióból már korábban visszaköltözött néhány családtagja, testvérei és édesanyja várták. Ekkor 54 éves volt, még mindig töretlen hittel az eszmében, amelyért egész életében küzdött.

 Igen tisztelt Rákosi elvtárs!

18 évi munkatábor és száműzetés után megérkeztem Pestre és szerettem volna azonnal, azonnal besorakozni az életbe, a pártba. Arról ábrándoztam, hogy addig is, amíg egészségileg kicsit rendbe szednek, tudok majd hasznos munkát is végezni, valahol üzemben szemináriumot vezetni és a gyakorlatban helyreállítani azt a kapcsolatomat a munkásosztállyal, amelyet – tudom – a tizennyolc év nem csak hogy nem pusztított el, hanem, akármilyen hihetetlen is, kimélyített és talán még élőbbnek és fiatalabbnak tartott meg bennem, mint hogyha ezeket az éveket szabadon töltöttem volna valahol.

Nővéremmel, Vujovits Erzsébettel elmentünk a pártközpontba, Rusz elvtárs elintézte velünk a gyakorlati elintézendőket, az orvoshoz való beutalást, megmagyarázta a legközelebbi teendőket. Úgy éreztem, hogy nem lehet elmennem a pártközpontból anélkül, hogy a pártnál, a nagy családnál jelentkezzek. Kérésemre nővérem bevitt Orosz elvtárshoz, aki éppen szabad volt és fogadott. Ha azt felelték volna, hogy el van foglalva és nem fogadhat, természetesnek találtam volna és nem vettem volna zokon.

Orosz elvtárs azonban fogadott. Kijelentette, hogy nagyon sokan vagyunk, hazatérők. Hogy nem hiszi, hogy egészségi állapotom tavalyi gyomoroperációm után szükségessé tenné, hogy kórházba fektessenek s hogy 200/100-as vérnyomásom, amely miatt általános gyengeségem mellett a Szovjetunióban azonnal kórházba fektettek volna ha nem mondtam volna hogy nem lehet, mert Pestre utazom, nagyszerű vérnyomás, a feleségéé sokkal magasabb. Amikor nővérem ezután megkérdezte, hogy skorbutos fogaim rendbe hozására külön beutalásra van-e szükség, azt felelte, hogy a fogaimat majd csináltassam meg jövőbeli nyugdíjamból vagy keresetemből. A pártba való átigazolásom céljából egyébként írjak meg egy önéletrajzot. Elbúcsúztunk. Amikor betettük magunk mögött az ajtót, a titkárnő közölte velünk, hogy Orosz elvtárs kéri, hogy máskor, ha beszélni óhajtok vele, előre iratkozzak fel, mert különben nem fog fogadni…

A moszkvai magyar elvtársak úgy vélték, hogy kár nekem időt töltenem azzal, hogy megvárom a Szovjetunió legfelsőbb törvényszéke rehabilitáló ítéletét, odahaza úgyis régen rehabilitáltak. Az volt a véleményem, hogy nekem csak úgy lehet hazatérnem, ha előbb végleg tisztázok mindent, ami a szovjethatóságoknál ítélet nélkül is világos volt. (A Szovjetunió Államvédelmi Hatóságánál mondták nekem: „Borzasztó, hogy ezek a gazemberek magukkal mit csináltak!”). A Szovjetunió katonai államügyészsége közölte velem, hogy férjem, Mathejka János halála utáni rehabilitációja biztosítva van, napok kérdése. A legfelsőbb törvényszék katonai tanácsa június 18-án hozta meg ügyemben felmentő ítéletét és én 20-án indultam Pestre.

Azért írom meg Önnek ezeket, mert tudom, sokan vagyunk hazatérők és szeretném, ha társaimat a pártban elvtársak és nem hivatalnokok fogadnák. És azért is zavarom apróságokkal, mert fontosnak tartom, hogy pártunk vezetője tudja, hogy mi úgy érezzük, hogy ez valahogy nem jól van, és hogy mi minden idegszálunkkal azt akarjuk, hogy az országban és a pártban nem ezek az apróságok, hanem minden, az egész élet rendben legyen.

Mathejka Margit

Bpest, VI. Dózsa György út 100. földszint 2.

1955. június 28-án

Rita 1972-ben írt visszaemlékezésében így emlékszik hazaérkezésére és a fenti incidensre:

1955-ig voltam száműzetésben, 1955 márciusában szabadultam. Visszakerültem Moszkvába, majd 1955 júniusában elindultam haza, Magyarországra.

Vonaton jöttünk – Kelenné Bartos Erzsébettel együtt. Néhány fiatal, magyar ösztöndíjas is utazott velünk. Emlékszem, ők a határon előre néztek, és örömmel üdvözölték a magyar határt. Mi visszafelé néztünk, és valami rettenetes nyomottság lett úrrá rajtunk, óriási bizonytalanság – az életünknek egy jelentős részét hagytuk ott magunk mögött. Így léptük át a magyar határt. Megérkeztünk a pályaudvarra. Amikor a vonat befutott, a peron tele volt emberekkel, rengeteg virággal. Mi Bartos Böskével azt hittük, hogy a vonattal valami küldöttség érkezik, azt várják. Kiderült, hogy nem küldöttség jött, hanem azok az elvtársak, akik azelőtt Moszkvában éltek emigrációban, vártak minket. Megláttam Júlia, Liza nővéremet, Edit húgomat, rengeteg embert. Nem is igen tudtam hamarjában felismerni az embereket. Emlékszem, Liza jött értem autóval, Hevesi Gyula is kocsival jött, azt hiszem, még Rákos Feri is, négy-öt autó volt, és telis-tele rakták őket virággal, amiket a különböző emberek hoztak. Így indult el az autó. Rendkívül furcsának tetszett! Így mentem Liza nővéremhez, aki a Dózsa György úton, a Hősök tere mellett lakott.

A párt részéről hivatalosan senki nem fogadott. Óriási tömeg várt a peronon, de hivatalosan senki nem jött ki.

Megérkezésem napján, vagy másnap, telefonált Illés Béla, hogy hallotta, megérkeztem, és szeretne látni. Gergely Sándorék is telefonáltak – ők szintén kint vártak a vonatnál -, meghívtak magukhoz, értem akartak jönni. Rengeteg emberrel találkoztam. Néhány nap múlva befeküdtem a Kútvölgyibe, Nagy doktor osztályára, Fiala doktor kezelt engem. Betettek egy külön-szobába, amelyen feketet függönyök voltak, azzal, hogy befüggönyözik a szobát, és altatókúrát fognak velem csinálni. Adtak is egy akkoriban nagyon divatos altatót, de rajtam az nem fogott. Reggeltől estig jöttek a látogatók, cigarettáztunk, úgyhogy vágni lehetett a dohányfüstöt ebben a szobában. Szegény Fiala, amikor vizitre jött és meglátta azt a sűrű füstöt és az állandó vendégeimet a szobában, azt mondta nekem, hogy sírni szeretne. Abba is hagytuk az altatókúrát.

Még a Kútvölgyiben voltam, amikor Sík Endre meglátogatott. Elhozta a rehabilitációmról szóló moszkvai iratot, amelyet a Külügyben megkapott. Mondta nekem, hogy szabályszerűen ezt a Pártközpontba kellett volna továbbítania, de nem vitte rá a lélek, hamar elhozta nekem. Ennek én nagyon örültem, persze.

Amikorra kikerültem a kórházból, megkaptam a Krisztina körúton a lakást. Még mielőtt bementem a Kútvölgyibe, azt mondtam Liza nővéremnek, hogy szerintem el kell menni a Pártközpontba jelentkezni. Liza azt mondta, hogy ha el akarok menni, ám menjünk – és eljött velem. Bementünk Orosz Nándorhoz, ő volt akkor a külügyi osztály vezetője. Orosz Nándort egy kicsit ismertem Moszkvából. Rendkívül furcsán fogadott. Elkezdett jajgatni azon, hogy nagyon sokan jövünk haza. Én, nem minden csípősség nélkül, azt feleltem neki, hogy „Igen, maradtunk még egypáran életben!” Nagyon rossz benyomást tett rám, amikor elmondta, hogy „annyian jönnek haza, hogy az ember nem tudja, hogy mit kezdjen velük.” Liza nyilván engem akart kímélni, áthidalóan azt mondta, hogy most az a fontos, hogy engem egészségileg rendbe hozzanak, mert nagyon magas a vérnyomásom. Mire Orosz azt felelte, hogy az ő feleségének még magasabb a vérnyomása. Így folyt le a beszélgetés, nem volt nagyon épületes. Kimentünk Orosz Nándor szobájából, és nem tudtam, hogy a belépőt alá kell íratni a titkárnővel. Vissza kellett ezért menni, s akkor a titkárnő azt mondta nekem: „Mathejka elvtársnő, ha máskor Orosz elvtárssal akar beszélni, akkor legyen szíves, jelentkezzék be előre!” Nyilván kikapott szegény, amiért beengedett bennünket. Ez után feküdtem be a Kútvölgyibe. Írtam egy nagyon mérges levelet Rákosinak, amelyben leírtam Orosszal való találkozásomat. Azt hiszem, ennek a levélnek a másolata meg is van. Azt írtam: Nagyon szépen kérem, gondoskodjék arról, hogy ha valaki közülünk életben maradt és hazajön, akkor elvtársak, ne pedig hivatalnokok fogadják. Nem tudom, szólt-e Orosznak. Azt hiszem, Lengyel Gizi, Lengyel Gyuláné, aki jóban volt Orosszal, szintén felháborodva szólt neki. Ekkor Orosz is befeküdt a Kútvölgyibe, és emlékszem, minden nap meglátogatott.

 vv_interju21_b.jpg

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://emlekmasolatok.blog.hu/api/trackback/id/tr145213828

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.