Micsoda szerencsés véletlen, hogy a mamámról, Editről úgy készült ez a kép, hogy a háttérben ott hevernek a földön Wassermannék söprűi! Felidéznek ugyanis egy családi történetet, keserű sűrítményét a huszadik század retteneteinek.
Edit így emlékezik: "Nem sokkal a születésem után, 1939 őszén vették meg apámék a Ranolder utca 20. alatti házat, részben hogy ott lakjanak, részben befektetésnek. Előzőleg a Popelka bélüzem működött itt, de kinőtték a házat és a cég átköltözött Soroksárra. A tulajdonosok, a két Popelka testér a bejáró két oldalán, az utcai lakásokban lakott. Ezekből a papám 2-2 lakást csinált, a négyből az egyikben laktunk mi. Popelka idején az udvari részben irodák voltak, a papám szétválasztotta őket, mert több lakásból több bevételre számíthatott. Ezek szoba-konyhás lakások lettek, némelyikben víz sem volt, az udvarra kellett kijárni vízért és WC-re. Popelka ezen megütközött, mondta is a papámnak: "Scheuring úr, csak nem akar itt proli lakásokat csinálni?" De a lakóink mind rendes, dolgozó emberek voltak, nem is volt velük semmi gondja a papámnak. 
Ranolder (ma Balázs Béla) utca 20. az ötvenes években, a kapuban Edit
A pincét, ahol előzőleg Popelkáék bélüzeme működött, Wassermannék bérelték ki. Elől, a mély, boltíves pincében söprűüzemet, a hátsó részben pedig kefeüzemet rendeztek be. Wassermannék maguk nem dolgoztak itt, csak az alkalmazottaik.
A Wassermann házaspárnak volt egy fia, aki körülbelül annyi idős lehetett, mint a bátyáim, nálam 12-13 évvel idősebb, talán Robinak hívták, az öreget pedig talán Mihálynak, nem emlékszem pontosan. Wassermanné elegáns asszony volt, festett hajjal, 3 szobás lakásuk volt a Szigony utcában.
1944-ben, amikor Wassermannék a zsidótörvények miatt nem dolgozhattak tovább, maguk zárták le a bérelt pincéjüket, ahol nagyon sok söprűnyélnek való, értékes fa volt raktározva. Mint háztulajdonos, a mamám őrizte a kulcsot. Egy idő után a lakók a mamámat rá akarták beszélni, hogy nyissa ki a pincét, hogy felhasználhassák a faanyagot tüzelőnek, de a mamám ellenállt, mivel felelősnek érezte magát az őrzésért, és különben is tisztelte a magántulajdont. A lakók ebbe nem nyugodtak bele, hoztak valahonnan egy német katonát, hogy segítsen intézkedni. A mamám neki sem akarta odaadni a kulcsot, vitatkozott vele kicsit svábul, hogy az a fa nem tüzelő és nem az övék. De végül mégiscsak ki kellett nyitnia a pincét, és a lakók kimérték maguk között a fát. A mamám volt annyira rátarti, hogy nem kért belőle, bár nekünk amúgy is volt tüzelőnk, még az ostrom alatt a pincében is tudtunk sütni, főzni. Fontos tudni, hogy a mamám egyedül volt ekkoriban otthon velem és a bátyáimmal, mert a papám a fronton szolgált, később fogságba került, és csak 1946-ban szabadult.
A Scheuring család, kb. 1943
Én ebből az időszakból másra nem emlékszem, csak arra, ahogy megjelennek Wassermannék a házban, ballonkabát van rajtuk, és rajta a sárga csillag. Csillagos házba kerültek, talán a Balassa utcába. Akkor már nem járhattak az üzembe, mert nagyon korlátozott volt onnan a kijárhatás. Mindhármukat elvitték koncentrációs táborba, nem tudom hova. Csak Wassermanné jött vissza, a férje és a fia eltűntek. Az asszony, miután megjött, vitte tovább az üzemet az államosításig. Valamelyik testvére és annak a családja is eltűnt, de megmaradt egy kisgyerek, akit talán valahol bújtattak, azért menekülhetett meg. Wassermanné magához vette ezt a kislányt. Az asszonyok a házban maguk közt azt sutyorogták, hogy nem is tudja ez a gyerek, hogy a nő nem az anyja. Államosítás után Wassermannék elkerültek onnan, többet nem tudok róluk.
A házban az utcai front másik oldalán lakott Kakasné, aki bújtatott egy 15-16 éves zsidó lányt, valószínűleg pénzért. Nem tudom, meddig maradt ott, de amikor az ostrom alatt a pincében kellett lennünk, akkor a lány már nem volt ott, biztos valahova máshova vitték el. Mindenesetre az értékei ott maradhattak, mert amikor a lány anyja hazakerült, eljött és kereste a holmiját. De az sosem került elő, bizonyára a Kakasné eladta. Biztos voltak a holmiban értékes dolgok, mert a nő feljelentette Kakasnét. Kakasné erre bevádolta a mamámat, hogy ő ráhozta a németeket vagy nyilasokat azzal a váddal, hogy zsidó lányt bújtat, és azok vitték el a holmit. Pedig csak annyi történt, hogy a seprűnyél ügyben jártak ott a németek, nem a lány miatt, Kakasné a vádaskodással magát próbálta menteni. Bírósági ügy lett belőle, féltünk, hogy nehogy komolyabb következménye legyen, mert akkoriban ilyesmiért hamar becsukták az embert. Végül úgy simult el a dolog, hogy a zsidó lány anyja tanúskodott a mamám mellett, mondván, hogy ez a vád teljesen valószerűtlen. Kakasné nemsokára elkerült a házból, nem túl messze tőlünk kisebbre cserélte a lakását, ."
A mi oldalunkon lévő két utcai lakáshoz tartozó, udvarra néző közös veranda, átellenben lakott Kakasné
